Egy év, egy kapcsolat, egy lezárás margójára

Az egyik kedvenc tavaly áprilisi képem, az egyik fotózós túrámon készítettem 

Csúnya dolog erről írni, legalábbis mások szerint – szerintem meg nekem ez egyfajta terápia, hogy kiadom magamból a dolgokat, beszédben és írásban.

Furcsa érzés volt ma hazajönni, és igazából amíg megálltam a ház előtt, és elszívtam a cigimet, addig gondolkodtam el rajta, hogy ma van az utolsó olyan nap, amikor úgy jövök ide, hogy itt alszok, hogy még itt lakok. Aztán holnaptól megint fenekestül felfordul az életem, megint kezdhetem ha nem is a nulláról, de egy sokkal alacsonyabb szintről, mint ahonnan egy éve ilyenkor úgymond indultam.

Tavaly áprilisban egy csomót csámborogtam a városban, fotóztam, videóztam, eljártam este iszogatni ismerősökkel, barátokkal; lejártam Szegedre, és őszintén szólva elszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy akkor is gondolkodtam rajta, de így visszatekintve is mennyire jól éreztem magam. Ha nem is volt minden tökéletes, de sokkal nagyobb súlyban voltak a jó dolgok, amik képesek voltak ellensúlyozni a rosszat, meg a parázs-dolgokat, emiatt sokkal kevésbé vettem föl a negativitást.

Aztán a tavalyi Könyvfesztivál utolsó napján jött Tamás, és valahogy úgy gondoltam, hogy ez tök jó, eléggé rendbeszedtem magam lelkileg, meg mindenhogy egy kapcsolathoz, happily ever after, meg miegymás, és tényleg olyan is volt egy ideig, mint egy tündérmese. Igyekeztem valahogy így megélni, idomulni, alkalmazkodni a másikhoz, és valahogy úgy felfogni, hogy innentől úgy kerek a világ, hogy mindketten beleteszünk a dologba, és működni fog. Előtte rengeteget gondolkodtam azon, hogy a folyamatosan dolgozni kell a párkapcsolaton/ért vajon mit jelent, de végülis a tavasz, a nyár, és az ősz lement minden mondhatni probléma nélkül, én pedig vígan élveztem a vakságot adó rózsaszín napszemüveget, ami szép lassan átalakult feketévé, amikor a nagy ködben és sötétben azokat a dolgokat sem vettem észre, amiket később a barátnőim is mondtak, hogy furcsállották, de nem akartak beleszólni. Tulajdonképpen emlékszem mindenre, de én ezt valahogy úgy éltem meg, hogy próbáltam megbeszélni a másikkal, ha valami nem oké, vagy nekem nem oké – igaz, később meg én voltam balfasz, és én nem álltam ki magamért bizonyos dolgokban, mondván majd ő is észreveszi, és rájön. Vagy elgondolkodik egy beszélgetés után azon, hogy magának ad igazat, de hogy talán abban is van némi igazság, amit a másik mond. Például egy, a volt lakótársammal való vitában nem a majdhogynem vadidegen lakótársnak kellene igazat adni, és az ő pártjára állni, hanem amellé állni, akit állítólag szeretek, aki a barátnőm, és ha tudom is, hogy nincs igaza, később elmondani neki. De hát kutyából nem lesz szalonna, remek példa erre a februári balhé, amikor ugyan ez történt meg, csak sokkal durvább kivitelben.

Felnőtt emberek vagyunk, ilyenkor mindenki a maga életéért felel, és gyerekes, nem felnőtthöz méltó dolog másra kenni a problémák forrását, és én nem is ezt teszem, hanem kimondom, hogy ELBASZTAM. Így, nagy betűkkel, félkövéren, mert a saját hülyeségem levét iszom jelenleg is, és hiába sírok, hogy mennyire szar minden, és hogy juthattam idáig, én nem vettem észre dolgokat. 

Gyakorlatilag tavaly tavasszal kezdtem a baklövéseim sorozatát azzal, hogy Tamás odaköltözött az albérletembe, mert szegény, a Keletitől a Nyugatiig kimenni milyen sok idő, onnan fél óra - 40 perc vonat, onnan meg fél óra séta, hát szegény ő, akkor aludjon nálam, mert az tök kényelmes. Négy hónapig élt az én kontómra, soha meg nem fordult a fejében, hogy akkor az alapvetően nem kevés lakbérbe + rezsibe beleadjon, ne adj' isten kifizesse a felét (ezt jelenleg azzal védi, hogy ő fizette a kaját, aminek egy része igaz, de közel sem olyan összegben, és ó, hányszor volt, hogy letettem a műszakot a teszkóban, majd visszamentem bevásárolni), folytatva azzal, hogy amikor beköltöztünk a jelenlegi lakásba, akkor minden szir-szart én vettem meg, mert épp visszakaptam a kauciót, és szegény Tamásnak nem volt egy fillérje sem, hogy edényeket, konyhai dolgokat vegyen, vagy beruházzunk akár egy szekrénybe, amiben a ruháinkat tárolhatjuk. 

Közben gyakorlatilag odáig hagytam fajulni a dolgokat, hogy egyszerűen lealacsonyítónak éreztem könyörögni napokig, hogy méltóztasson feltakarítani, és amióta augusztusban beköltöztünk, egyszer sikerült neki a kb. 45 négyzetméteres lakást felporszívóznia és felmosnia, konyhás néninek hívott, mert jaj szegény Tamás, az anyja szinte soha nem tett elé meleg ételt, és gyerekkorában estig a szomszédoknál volt, mert nem volt otthon senki, és milyen jól esik neki, amikor főzök, hát akkor főzök neki, a lehetőségekhez mérten minél többször. Amikor pedig – nyilván nem önszántamból – lázas beteg lettem, és felállni alig bírtam, akkor megkérdezte, hogy én tulajdonképpen miért nem csináltam vacsorát, és azért jó lenne, ha elé tennék valamit, Hogyne, rittyentek valami hatfogásos menüt két ájulás között. És ezek igazából csak a nagyobb dolgok, a sok kicsit már észre sem vettem, vagy inkább fel sem vettem, furcsa ezt leírni, de hozzászoktam.

Azon gondolkodtam, hogy vajon neki mikor nem voltam már elég jó? Mert nem sajnálom a szakítást, de valahogy olyan érzésem van, hogy az ominózus februári balhé csak indokot szolgáltatott ahhoz, hogy szakítsunk, és valahol előbb történt valami. Mert még az előtt jóval voltak üzengetések (amikre később jöttem csak rá, pár hete) olyan emberekkel, akikkel soha nem találkozott, hogy én mit csináltam, mit mondtam, és egyébként is én hogy képzelem. Én ilyet valahogy képtelen lennék olyan emberrel csinálni, akit állítólag szeretek. Vajon mióta volt ez az egész hazugság a részéről? Furcsa ezeken filózni, ha másból nem is, csak mert kíváncsi vagyok. Prímán meg lehetett volna beszélni amúgy a dolgokat, de nem, ő konfliktuskerülő (=gyáva – Csernus írta, nem én találtam ki).

Kb. két hét múlva lesz egy éve, hogy találkoztunk; holnap – életemben először – kollégiumba költözök (mert ez volt jelenleg az egyetlen megoldás), amitől félek, mint a tűztől, de ugyanakkor tudom, hogy lelkileg könnyebb lesz, és nem fogok függni senkitől. Mert ez ezzel a baj, a függés, hogy az anyjáé a fél lakás, és ő itt marad, és a saját lehetőségeihez mérten boldogan eléldegél majd a mocsokban egyedül, míg nekem a privát szférámat, és gyakorlatilag a függetlenségemet kell feladnom azért, mert neki nem volt elég jó, ahogy főztem-mostam-takarítottam rá, és olykor próbáltam vele kommunikálni is.

Talán a legnagyobb baklövésem az volt, hogy nem gondoltam arra, hogy ő egy huszárvágással annyit mond, hogy ennyi, és költözzek el, de lehetőleg azonnal; és nyilván tudtam, hogy ha ez megtörténik, akkor nekem nem lesz apu-anyu, akikhez hazamehetek. Igyekszem nagyon drága tanulópénznek felfogni ezt az egy évet, hogy én legalább bebizonyítottam saját magamnak, hogy képes vagyok önállóan egy háztartást elvezetni, egy férfi kényelmét biztosítani (na, ilyet többet nem csinálok...), meg egy csomó más dolgot, amit igazából feleslegesnek éreznék itt leírni. Kicsit még meg vagyok zavarodva, de alapvetően vannak hosszabb-rövidebb távú céljaim az életben, és a kezdeti begubózás után sikerült magamhoz képest nyitottabbnak lennem, mint voltam, de az elmondhatatlanul dühít, hogy nekem megint lejjebb kell lépnem kettőt, amíg ő, aki nem dolgozik, nem tanul, és semmi életcélja nincs, csak egész nap a számítógép előtt fetreng 27 évesen, gyakorlatilag kapott egy lakást, a szüleinek meg úgy hazudik arról, hogy dolgozik, meg mit csinál, mint a vízfolyás. Dühít, hogy neki csak arra volt nehéz rájönni az életében, hogy ja, ő pánszexuális, de egyébként más nyűgje soha nem volt. Nem magamat akarom sajnáltatni, de mennyi szaron keresztülmentem, és baszhatom, hogy "erős" vagyok, és mégis én állok megint itt úgy, hogy a barátaim, ismerőseim jóindulatából kifolyólag tudom úgy érezni, hogy nem a nullán vagyok, hogy az életem nem hever megint a padlón, és arra sem érzek késztetést, hogy benyugtatózva éljem túl a napjaim (nyugodtan lehet ezzel viccelődni, mert egyrészt szánalmas, másrészt alapvetően nem az a mimóza fajta vagyok, aki jajj, letört a körmöm, bedobok egy nyugtatót. Nálam elég sok és olyan dolognak kell történnie ahhoz, hogy csak egyszerűen ne akarjak tudni magamról, de hát bizonyos vérnyákolós melegek szintén olyan kaliber, hogy csak megszületni volt nehéz, fingjuk sincs az életről, ami apu-anyu szoknyája előtt történik.). 

Dühös vagyok jelenleg, magamra, és arra, hogy mindig vannak, akiknek egyszerűen semmit nem kell tenniük az életben ahhoz, hogy ne legyen gondjuk. Talán a legcsúnyább dolog most jön, mégpedig nagyon sokszor úgy érzem, hogy sajnálom, hogy bármi közöm volt ehhez az emberhez, hogy elpazaroltam rá egy évet, hogy az elmúlt két hónapom folyamatos gyomorgörcsökkel, fejfájásokkal, stresszel telt kiszolgáltatottan, sokszor szomorúan. Nyilván visszacsinálni nem lehet, és "elsőnek elment". Nem tündérmese volt ez, ahogy ő fogalmazott, hanem egy mindenre kiterjedő vakság. És tudjátok, nyilván olaj volt az én belső tüzemre Csernus könyve, és nyilván nem hatott az újdonság erejével, de mégis meglepett, hogy hány olyan buktató volt ebben az egészben, amit észre kellett volna vennem.

Egészen nyugodtan rám lehet sütni, hogy lejáratókampányt folytatok, ami amúgy nem igaz, mert szerintem nem arról írtam, hogy ő milyen ember, még ha konkrét példákat hoztam is az elmúlt évből, hanem tulajdonképpen azt összegeztem, hogy én mekkora hülye voltam. Lányok, léci ne essetek bele ebbe a csapdába, mert főleg így kijönni belőle, ahogy én csinálom, na ez az igazán szar.

Holnaptól igyekszek mindent elengedni, holnaptól már nem kell mindennap látnom, és talán lehet még egy szuper tavaszi hónapom, a május, amikor ha nem is 100%-os leszek, mint tavaly, de nem is egy érzelmi roncs, mint most. Vicces azért belegondolni, hogy két hét híján egy év alatt mennyit változott az életem, és hogy megint vett egy nem várt 180 fokos fordulatot. Erre szoktam azt mondani, hogy annyira nagyon szeretnék én is egy kurva unalmas életet, ami az sem baj, ha kiszámítható, de nem akarok fojton attól félni, hogy mikor kell megint totálisan újrakezdenem.

Mindezek mellett pedig gyakorlatilag hihetetlennek tartom azt a sok pozitv enegriát, meg azt a végtelen időt, amit emberek rám fordítanak, tartják bennem a lelket akár egy kávé mellett, akár pár tweetben, és valahol úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, mert már megint szarban vagyok, én, akinél amúgy az a csoda, amikor minden rendben van. Szóval egyszerűen csak köszönöm nektek ❤️