Kb. egy-másfél hete egyedül vagyok, és hihetetlenül jót tett a dolog, egyszerűen annyira örülök, ahányszor belépek a szobába, hogy nincs itt senki. Itt elsődlegesen nem a lány személyével van baj, hanem a már sokat emlegetett privát szférám hiányával. Hogy azt és akkor és úgy csinálhassak, amit akarok, ha épp valami vicceset olvasok, akkor nagyon hangosan felnevethessek, vagy éppen az ellentéte, ha olyan passzban vagyok, akkor kisírhassam magam rendesen, és ne csak a könnyeim folyhassanak, hogy ne vegye észre. #beentheredonethat, esküszöm, kurva szar érzés, amikor jönne a sírás, és tudod, hogy csak szeretnéd kiadni magadból, és utána sokkal jobb lesz, de a hülye büszkeséged miatt nem tudod, mert nem akarod, hogy más gyengének lásson... Az azt csinálsz, amit akarszhoz írnám még a bugyiban flangálást is, ami szintén kedvenc, de mostanra már ez sem akadály (legalább a szégyenlősségemet szinte teljesen levetkőztem, hahah).
Lesz néhány gondolat, amit egy beszélgetésből ragadtam ki, és ezeken gondolkodtam napokat. Az egyik ilyen, hogy ha mondjuk 2-3 napig teljesen egyedül vagyok, szóval még szólni sem tudok senkihez, akkor utána nem hiányzik-e az emberek társasága. NEM. Elviselek én mindenkit bizonyos keretek között, meg a muszáj határain belül, de nekem a tökéletes egyedüllét is maga a mennyország. Egyszerűen az utóbbi pár évben rájöttem, hogy egyrészt le tudom foglalni én magam, és nem unatkozok, másrészt inkább elvagyok magamban, mint hogy bárki is legyen körülöttem, aki magában hordozza a potenciált, hogy sokkal rosszabb lesz, és visszasírom az egyedüllétet (ilyen is volt már, nem egyszer). Plusz igazán egyedül nem vagyok, mert a telefon mindig a kezem ügyében van, ott a Twitter, Messenger, stb....
A másik dolog, amit viszont nem tudok hová tenni, és őszintén rettenetesen megrémít, hogy egyre nehezebben megyek emberek közé. Erre olyan választ kaptam, hogy nem nagy probléma, szóval mondjuk nem vészcsengő-típusú, de engem rettenetesen bánt. Olyan vagyok, amilyen, elcseszett a magam módján, de szerintem nagyon nincs az jól, hogy mióta beköltöztem a kollégiumba, egyszerűen minimum fél-, ha nem egy órákat ücsörgök, és húzom-halasztom, hogy ki kelljen lépnem a szobából, akár mosni megyek, akár szemetet viszek le, akár cigiznék. Ugyan ezért pl. nem főzök, inkább eszek szemetet, vállalom, hogy emiatt hízok is, de valószínűleg az idegösszeroppanás kerülgetne, ha nekem a konyhába ki kellene mennem mondjuk 1-1,5 órára, és főzni pár napra előre. (Amúgy szeretek, és tudok főzni...)
Mosni kell, nincs apelláta (mondjuk ezt meg ilyen hajnal 1-3 között szoktam művelni, amikor potenciálisan kisebb az esélye, hogy bárki is lézeng a folyosókon), ez valószínűleg egy másik dilim, de nyugodtan mondjatok el mindennek, a szemetet is ritkán viszem ki, mert egyszerűen már-már félek lemenni az udvar azon részére, ahol a kuka van, és nem mellesleg a dohányzó, és hemzsegnek az emberek. A bagózásban kompromisszumot kötöttem magammal, a koli elé járok, ahol tutira nem jön oda senki, és "csak" a koliból kell kispuriznom.
Ne értsetek félre, senki nem bánt, soha senki nem szólt be, de a víz lever, ha nekem akár csak ennyire kicsit is szocializálódnom kell. És ez nincs így jól, még akkor sem, ha másnak sokkal nagyobb baja van, mert mondjuk öntudatlanul vegetál a zárt osztályon. Nekem soha nem volt ennyire komoly ez az egész introvertáltság, és komolyan megrémít, hogy miért van ez. Jó, ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy azért, mert amikor alapesetben magamra csukhatnám az ajtót, akkor sem tudom, akkor is ott van egy másik, kvázi vadidegen ember egy légtérben velem. Mindezek mellett az kattog még a fejemben, hogy ha most, ennyi idősen ilyen hülyeségeim vannak, akkor mi lesz később? Vagy mondjuk ha minden ugyan úgy marad, mint most, akkor a következő két hónapban jönnek újabb dolgok, vagy ez a maximum?
Tisztában vagyok vele, hogy egy átlag ember számára lehet, hogy furcsa vagyok, pont amiatt, ahogy a családi dolgaim formáltak, és ezeket képes vagyok kezelni, sőt, teljesen rendben vagyok velük, de nem gondolom, hogy az ilyen szintű dolgokra csak vállat kellene vonni, hogy hát megesik. Megesik az is, hogy valaki árván marad - de ettől még nem normális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése