Kb. egy-másfél hete egyedül vagyok, és hihetetlenül jót tett a dolog, egyszerűen annyira örülök, ahányszor belépek a szobába, hogy nincs itt senki. Itt elsődlegesen nem a lány személyével van baj, hanem a már sokat emlegetett privát szférám hiányával. Hogy azt és akkor és úgy csinálhassak, amit akarok, ha épp valami vicceset olvasok, akkor nagyon hangosan felnevethessek, vagy éppen az ellentéte, ha olyan passzban vagyok, akkor kisírhassam magam rendesen, és ne csak a könnyeim folyhassanak, hogy ne vegye észre. #beentheredonethat, esküszöm, kurva szar érzés, amikor jönne a sírás, és tudod, hogy csak szeretnéd kiadni magadból, és utána sokkal jobb lesz, de a hülye büszkeséged miatt nem tudod, mert nem akarod, hogy más gyengének lásson... Az azt csinálsz, amit akarszhoz írnám még a bugyiban flangálást is, ami szintén kedvenc, de mostanra már ez sem akadály (legalább a szégyenlősségemet szinte teljesen levetkőztem, hahah).
