Ez az a bűvös szó, amit valahogy már majdnem kettő éve kezdek elengedni. Nálam a szavaknak jelentése és súlya van – nyilván nem mindegyiknek, de itt leginkább olyanokra gondolok, hogy család, anya, otthon, szeretet, barátság, stb. – és nyilván mindig az a nagyobb súlyú szó terít le, ami aktuálisan az életem meghatározója.
Ez most az otthon.
Nekem nincs. Kettő éve képtelen vagyok bármit otthonomnak nevezni, mert egy albérletben nem vár szeretet, melegség, akár csak egy családtagod, és ott nem őrizgetsz emlékeket. Kivéve én. Mert én mindenhova magammal viszek mindent, amitől képtelen vagyok megszabadulni. Példának okáért ma szortíroztam a dolgaimat, és kidobáltam a felesleges papírokat, elszakadt, javíthatatlan ruhákat, lyukas orrú cipőket, ilyesmiket. És a cipőknél eljutottam egy olyan szatyorhoz, amiben kettő pár cipő volt. Az egyik egy piros, magas szárú Converse, ami gyakorlatilag a lábamról szakadt le, és még annó Stockholmban, loppison vettem, ráadásul olcsón, 40 koronáért (~35 Ft egy SEK). Ezt képes voltam elengedni, hiszen kiszolgált, és csodálatos emlékek kötnek hozzá, de tudom, hogy többé nem tudom hordani, mert úgy ment tönkre, hogy fáj benne a lábam, ahhoz pedig helyem nincs sajnos, hogy tovább hurcoljam magammal.
A másik pár cipő viszont alig párszor volt a lábamon. 13-14 éves lehettem, amikor kaptam, Anyukámtól. Tisztán emlékszem arra a napra. Mindketten imádtuk a portugál nemzeti 11-et, és valahogy a lehetőségekhez mérten gyűjtögettük az ereklyéket, már amit Magyarországon akkoriban lehetett kapni, hiszen ők ugyebár sosem voltak egy olyan közkedvelt csapat, mint pl. a spanyolok. Akkor még Szeged mellett laktunk kb. 10 km-re, én otthon voltam, délután volt, Anya viszont Pesten volt, sugárkezelést kapott, hiszen akkor is rákos volt már. A lépcsőre tette le a cipőt, amit nekem hozott, és portugál színekben pompázott, nem adhatta a kezembe, mert gyerek voltam, és a sugárzás rám veszélyes lett volna. Nem ölelhettem meg, nem adhattam puszit, csak a távolból köszönhettem meg szóban. Erre a cipőre annyira vigyáztam, hogy alig használtam később, majd a húgomnak adtam, de később mégis visszakértem tőle – talán azért, mert annyira mély nyomot hagyott bennem annak az emléke, ahogyan, s leginkább akitől kaptam.
Úgy gondoltam, hogy a zacskót, amiben a két pár cipő van egyben kidobom, de gyakorlatilag elsírtam magam, és hiába ült ott az ex, és hiába próbáltam úgy felfogni, hogy el kell engednem a múltat, de képtelen voltam rá. Szóval kiszedtem a szemétből, és tudom, hogy soha többé nem fogom felvenni, de megvan, és minden egyes alkalommal ugyan az a keserédes emlék fog eszembe jutni.
Sok dolgomat átnéztem ma, és egyre csak az kattogott a fejemben, hogy más emberek a fényképalbumokat, hivatalos, de mégsem mindennapos iratokat, apró csecsebecséket, emlékeket otthon tárolnak. Ha pedig elköltöznek, mindig marad hely a szülői házban arra, hogy az olyan dolgaikat megőrizhessék, és ne kelljen kidobniuk, amik ugyan nem képezik a mindennapjaik részét, de mégis képtelenek elengedni őket. Én ragaszkodom a tárgyakhoz, az emlékekhez, és helyekhez is, de tudom, hogy vannak, akik nem. Annyira szeretném, hogy el tudjak engedni könnyedén bizonyos dolgokat, de épp ma kaptam meg az ékes bizonyítékot, hogy nekem ez nem megy olyan könnyen, habár eddig kétszer is magam mögött hagytam nagyon sok, a mindennapjaimat képező tárgyat és helyet.
Akinek van otthona, az nem egyetlen szótól függ, hogy van-e fedél a feje fölött, akinek van otthona, nem kell feladnia az életét, az elveit, nem kell azon kattognia, hogy ha kollégiumba megy, akkor hova teszi azt a rengeteg emléket, amit az élete árán is képtelen lenne kidobni; vagy hogyan lesz képes azonosulni a helyzettel, hogy nem lesz külön szobája, nem lesz privát szférája, ami eddig a legfontosabb volt az életében. Akinek van otthona, annak általában van családja is, aki ha máskor nem, hát vészhelyzetben támogatja. Nekem nincs családom sem. Emberek vannak körülöttem, kit régebbről, kit nem annyira régről ismrek; vannak, akik ismerősök, vannak, akik barátok. Sokszor elgondolkodom, hogy hogyan képesek elviselni engem, amikor rólam mindenki lemondott (vagy aki nem, az meghalt), és talán a kialakult helyzet miatt, mindig csak problémáim vannak, és ezek ömlenek belőlem. Most is csak panaszkodom, nemdebár? Viszont ezt csak az olvassa, aki akarja. Na meg nekem ez is valamilyen szinten terápia, hogy kiadhatom magamból a gondolataim.
Mennem kell, ismét. Mindent feladtam, egyetlen ember miatt. Feladtam a függetlenségem, a szabadságom, az albérletem, és most itt állok úgy, hogy ismeretlen (és ismerős) emberek segítenek, gyakran küzdök a könnyeimmel, mert egyszerűen még képtelen vagyok felfogni, hogy idáig jutottam, hogy ez az egész velem történik. Hogy ismét oda jutottam, ahonnan kezdtem – a padlóra. Az elmúlt egy hét alatt sok olyan dolgot megértettem, amit múlt pénteken még nem, de azt szerintem soha nem fogom megérteni, hogy hogyan lehetettem ennyire hülye, hogy még tartalék pénzem sincs, amivel új életet kezdhetnék.
Azt hiszem, valahogy ideillik az egyik Alphaville dalszöveg részlet, avagy hoping for the best, but expecting the worst. Buta voltam, mert hittem egy másik emberben, hittem abban, hogy hasonló elvei vannak, és hittem abban, hogy ez valami erősebb, több dolog, mint hogy egy rossz estén múljon 10 hónap. Mindemellett vak is voltam, hiszen sok-sok olyan dolgot nem vettem észre, amik mostanra már ordítanak, hogy ne sajnáljak semmit. Ezt az egy dolgot sajnálom csak, hogy hagytam magam egy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Nem számítottam a legrosszabbra, s íme a büntetésem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése